László Emese
Ex libris (részlet)

(Élet és Irodalom, 51. Évfolyam, 34. szám)

... Farkas Péter kisregénye nem annyira az elbeszélés izgalmas körmönfontságaival, mint inkább érzékenységgel és empátiával megírt szövegvilágával ragadott meg. A történet ebben az esetben is röviden felvázolható: egy beazonosíthatatlan helyen lévő emeleti lakás két lakójának - az öregembernek és az öregasszonynak - mindennapjairól szól az elbeszélés, mely rövid, de mikroszkopikus pontossággal leírt jelenetek egymásutánjából építkezik. A Nyolc perc olyan hasonló tematikájú előszövegek nyomdokain halad, mint az ovidiusi Metamorphoses vagy Déry Tibor Philemon és Baucisa, Mészöly Miklós Filmje. A teljesen lecsupaszított emberi lét végső, megrendítő pillanatainak lehetünk tanúi a két öreg egymással töltött napjait szemlélve, amelyben már nem számítanak nevek, külső tárgyak, a másik magatehetetlenségének már kínosnak sem érzett következményei vagy akár az idő objektíven mérhető, sürgető késztetései. Csak öregember van, és öregasszony a jelen és a múlt emlékeivel (vagy hiányával), a halálvárás türelmével és mindent felülről szemlélő nyugalmával.
Az idő mértéke is más itt, mint a külvilágban. Az elbeszélés lineárisan, jelenetváltásokkal bár meg-megszakítva, de kimért egyformasággal előre haladó idejét metszi és olykor kibillenti a két szereplő teljesen eltérő belső időhorizontja: az öregasszony pontszerű, az emlékezet roncsoltsága miatt állandóan pillanatba zárt, folyamat nélküli idő érzékelése és az öregember széles spektrumban mozgó, néha az álmokat is jelenvalóként érzékelő, jelenre koncentráltsága ellenére időtlen nézőpontja. Az időperspektívák találkozása olykor nagyon látványosan borítja fel az elbeszélés kiegyensúlyozott tér-időszemléletét. A kezdő jelenetek egyikében például az öregember a reggelikészítés szokásos rutinját végzi, miközben női látogatója értesíti egyik ismerőse haláláról. A narrátor szinte nagyító alá veszi az öregember foglalatosságát - a vízmelegítést, almareszelést stb. -, és egyúttal szembeállítja a kinti világból érkezett látogató elvárásaival. A nő azt hiszi, az ismerős halála sokat fog jelenteni az öregembernek. De neki nem ez a fontos, hanem az, hogy leveszi az almareszelőt a helyéről. A jelenetben szinte óriásira tágul a tér (a konyha a tartozékaival együtt), és lelassul az idő, ahogy az elbeszélő az öregember jól megkoreografált mozgására koncentrál. "Itt mi a papjaitok, szentélyetek őrei legyünk, / s mert egyetértésben töltöttük az életet együtt, / egy legyen elhívó óránk, sose lássam a sírját / én feleségemnek, ne temessen el ő soha engem" - kéri az isteneknek rendezett szerény lakomáért cserébe Ovidius eposzában Philemon Jupitertől. Az öregember és az öregasszony visszavonult élete olyan, mint az isteni ajándék Ovidiusnál. De Farkas kisregényének világa nem csak ezáltal emlékeztet a Metamorphosesre; a város feletti magányban az "átváltozás" jóformán a mindennapok része. Az öregasszony hátán megjelenő kisebb-nagyobb foltok, lapos szemölcsök például az öregember számára mint keletkező csillagjegyek jelennek meg: "Az öregember oldalról egy székre ültette, úgy, hogy szabadon maradjon a meztelen háta, majd végighúzta tenyere élét a bőrön. Aztán apró ujjnyomásokkal bejelölte a foltokat, mintha csak csillagképek pontjait jelölné ki egy térképen. Az öregember pontosan ismerte az alakzatokat, a legkisebb változást is azonnal észlelte..." Vagy említhetném azt a jelenetet, amikor az öregasszony a tévé előtt egyszer csak "testével követve a képernyőn zajló eseményeket" állatok mozgását kezdi utánozni. Az állandóan visszatérő növény- és állatszimbolika egy, a kinti világétól teljesen eltérő létállapotra irányítja a figyelmet, melynek nagyon fontos része a szenzualitás, az érzékelés és érzékiség finom játéka.
Lezárásképpen hadd mondjam el, hogy Radics Viktóriához hasonlóan nekem is meglepetést okozott a kötet hűvös kritikai visszhangja, mert bevallom, számomra az idei év egyik legmeghatározóbb olvasmánya volt ez a könyv...

Kálmán C. György
Ex libris (részlet)

(Élet és Irodalom, 51. Évfolyam, 21. szám)

Azért vettem kézbe Farkas Péter: Nyolc perc című kötetét, mert mindenféle jókat hallottam róla. És meg kell hogy mondjam előre: nagyot csalódtam. Ennek a szövegnek ugyanis azért kellene nagyon rövidnek lennie, hogy tömörségében is gondos, kidolgozott legyen, hogy meglegyen a helye és súlya minden szónak. Ez a fajta rövidség a sűrítés rövidsége. A koncentráltságé, a pontosságé, az élességé. Legalábbis én ezt vártam a szövegtől, de azt feltételezem, a szerzői szándék is ilyesmi lehetett.
Először néhány szót arról, ami miatt érdekes, fontos könyv (lehetett volna) ez, amiben igen komoly erények csillannak föl. Ez annak a tudatnak (lelkiállapotnak, gondolkodásnak, érzésvilágnak stb.) az ábrázolása, amiről soha nem lehet igazi tudomásunk; amit megtapasztalhatunk talán, előbb vagy utóbb, de mi sem számolhatunk be róla, s nem fogjuk tudni összevetni például Farkas beszámolójával. Az öregkorról, a visszafordíthatatlan szellemi hanyatlásról, a halál előtti időszakról van szó; ami a külvilág számára leépülés, agylágyulás. Mi zajlik voltaképpen ilyenkor az elesett, gyenge öregemberekben? Persze, semmilyen író nem tudja a választ. De azt reméljük, valaki egyszer (vagy sokak, többször) hihető, átélhető magyarázatot adnak, hogy valamit megsejtsünk ebből. Mészöly Filmje nem ezt kutatta, de érintőlegesen erről is szólt; a test romlásának és elhasználtságának érzéséről Kornis Budapesti bogárbál című nagyszerű novellája szólt. Farkasnak nem kis érdemei vannak ennek a birodalomnak a feltárásában. Érzékeltetni, csaknem átéreztetni tudja a tudat beszűkülését, a testi érzetek megsokszorozott jelentőségét, az apróságok iránti - mániákusnak tetsző - elmélyült, de meddő figyelmet.
Ha valaki ilyen tömör szöveget ír, nagyon szigorúan be kell tartania a maga alkotta játékszabályokat. A főszereplő öregember tudata úgy működik - ezt mutatja be nekünk a szerző -, hogy igen keveset és jól megválogatva enged be a külvilágból; önmagán kívül csak az öregasszonnyal foglalkozik, s ha néha-néha egy-egy érdekesebb inger éri (az ablakon keresztülmászó bogár), abba is belefeledkezik. Ha ezt a tudatot szeretnénk bejárni és feltérképezni, ennek a működését akarjuk kiismerni, akkor innen, belülről érdemes megfigyelni. (Vagy felvehetünk külső nézőpontot, de akkor legyen annak is szabálya.) Nos, engem nagyon zavart, amikor például az elbeszélő beiktatott két, az öregember tudatához képest különösen külső szöveget (azért különösen, mert ezek létezéséről nem is tud vagy tudomást sem vesz, semmi módon nem jutottak/jutnak el a tudatáig), egy ápolási árjegyzéket meg egy levelet, amely feltehetően az öregembernek szól. No jó; ezek nem nézőpontok a szó szigorú értelmében. De mit keres a szövegben (legalább) két utalás arra, hogy mire gondol az öregasszony? Vagy miért vannak külső megfigyelő nézőpontjából megfogalmazott hasonlatok (noha általában alig van hasonlat a szövegben)?
Történet a kisregényben nemigen van - ahogyan a főszereplő tudatában az idő is elég sajátosan van jelen, ha egyáltalán. Farkas egy-egy gyakran (vagy rendszeresen) előforduló cselekvésből indul ki, és úgy jut el az egyediig, az "épp most" leírásáig. Egy-két helyen mégis úgy tesz, mintha az idő előrehaladása fontos volna: előrejelez, előrevetít eseményeket, mintha hirtelen megmozdulna az állókép. De vajon minek?
Volnának aztán további szabályok. Kerüljük (rövid szövegben különösen) a szóismétlést. Vigyázzunk a szavak stílusértékére: visszafogott, pontosságra törő leírásba ne keverjünk különös (táj)szavakat. Páros testrészeket egyes számban szokás emlegetni. És így tovább. Csupa hülye és fölösleges megkötés - de csak akkor érdemes felrúgni őket, ha ezzel szemben akarunk valamit. Nem akarok vaskalapos szabálykövetőnek látszani, persze, hogy a szabályok arra valók (az irodalomban!), hogy felrúgjuk őket - de minden ilyen tettnek jelentősége van, és értelme kellene, hogy legyen. Vagyis: értelme lesz, az olvasó értelmet fog keresni. Nos, azt hiszem, Farkas Péter sokszor hanyagságból, végiggondolatlanul, "gondatlanságból" szegi meg saját prózájának kialakuló szabályait, s ezért ezeknek a kisiklásoknak nincs értelmük - viszont tönkrevágják a szöveget. Ha ez túlságosan szigorúnak hangzik, két válaszom is van: egyfelől egy rövid szöveg sokkal áttekinthetőbb, sokkal jobban adja magát arra, hogy finom részleteket kidolgozzunk (bár, azért Flaubert..., no mindegy). Másrészt bosszant az elszalasztott lehetőség, az igazán ígéretes és izgalmas próza helyett ismét csak derék próbálkozást olvashatunk.

Károlyi Csaba
Ex libris (részlet)

(Élet és Irodalom, 51. Évfolyam, 43. szám)

Farkas Péternek ez a harmadik könyve. Nekem az első kettő nagyon nem tetszett. A Háló és a Törlesztés című regényeit kimódoltnak, gyanúsan körülményesnek, néha zavarosnak, néha túlzottan művészieskedőnek éreztem. Ám sejtettem mögöttük egy érzékeny és figyelmes tekintetű, írói ambíciókkal megáldott figurát, aki mindent jól megfigyel, de valahogy mindent rosszul ír le. Mostani munkája a legrövidebb, a legletisztultabb, a legegyszerűbb. Műfajilag inkább kisregény. Ami kimondásra váró energia, érzelem, vágy és empátia benneszorult az előző két regényben - mert nem bírt a nem kellően átgondolt mondatok és bekezdések mögül kitörni -, az most mind megmutatkozik. Pedig mi történt? Most nincs semmi különös trükk. Ami nem sikerült a túlbonyolítással, az most sikerült a redukció segítségével.
Érdekes, mennyire megosztja az olvasókat ez a kötet. Vagy nagyon tetszik valakinek, vagy nagyon nem. Nekem tetszik, de nem az elragadtatásig. Megrendítő és ugyanakkor szenvtelenül precíz és szűkszavú látlelet ez a könyv egy öregasszonyról és egy öregemberről, egy megvénült házaspárról, akik hamarosan meg fognak halni. Végigcsinálják a testi és szellemi leépülés minden kínlódását (ami nem pont úgy zajlik, ahogy azt gondolnánk, még szex is van benne), és örülnek az élet utolsó apró örömeinek (például a szilvalekvárnak, amit az öregember főz gyerekes örömmel, és adja az öregasszonynak, aki gyerekes örömmel fogadja). Élnek egy meg nem nevezett városban, egy lakótelepi házban, nekik sincs nevük.
A Nyolc perc cím arra utal, hogy ha a Nap elpusztulna, nyolc perc múlva vennénk csak észre. Ez az utalás arra is felhívja a figyelmet, hogy az öregség világa másképp működik, mint az erejük teljében lévő embertársaink világa. Minden lelassul, de ezzel együtt minden jelentéktelen dolog is értelmét veszti. Más érdektelen dolgok meg fontossá válnak. Hogy mi marad jelentős végül, arról sokszor mégis kissé körmönfontak a leírások. Néha mégsem elég világos a fogalmazás. Lehet azt mondani, hogy ennek az emberi állapotnak a leírása némi homályosságot, enigmatikusságot is megkíván. De lehet azt is mondani: ha még élesebb lenne a kép, akkor még erősebb lenne az ábrázolás. Én az utóbbi állásponton vagyok. Ugyanakkor a kisregény igen komoly erénye, hogy Farkas Péter nemcsak a kiszolgáltatott léthelyzet negatívumait vonultatja fel, hanem azt is érzékletesen, nyelvileg a testi-szellemi leépülés megfogalmazásánál ügyesebb, pontosabb, jobban kiszámított, ám épp ezért az olvasót sokszor erősebben provokáló mondatokban írja meg, milyen apró jó dolgok történnek olyankor is az emberrel, amikor már egyáltalán nem várná. A Nyolc percnek - az általános tapasztalattal ellentétben - a jó elmondására valahogy erősebb nyelve van, mint a rossz megmutatására. De ez legyen a legnagyobb baj.

Margócsy István
Ex libris (részlet)

(Élet és Irodalom, 52. Évfolyam, 21. szám)

E könyv, ha tágabb kontextusát vesszük figyelembe, az antik Philemon és Baucis-történetnek (azaz a közösen vállalt és megélt együttes halálnak, halálra készülésnek), ha szűkebb magyar vonatkozásait nézzük, akkor egyértelműen (mint ahogy az eddigi kritika is rögzítette), Mészöly Miklós Film című kisregényének (azaz a beteg és szenvedő testi jelenségek orvosi látásának, nézésének és prezentálásának) át- és felülírásaként hat. Az öreg emberpár betegségének, szenvedésének, egymásra utaltságának és kiszolgáltatottságának részletező, minuciózusan naturalisztikus leírását kapjuk itt, a szenvtelenségnek, a precíz, "ismertető" jellegű bemutatásnak szép és kegyetlen egyértelműségével - csakhogy a mindennapi történés (azaz a betegség és betegápolás), mindennapiságának minden szörnyűségével együtt, úgy lesz itt bemutatva mint áldozat és áldozás, mint sztoikus életmodell, mint egzisztencialista halálteória. A kis történésekből, kis semmit érő gesztusokból összeáll egy (a) nagy történet (vagyis a meghalás) mitémája - miközben egyszerű (persze: szörnyű) semmiségeket olvasunk, a nagy mítosz kísértését érezzük ("Az öregember az ágyban fekve minden este bejárta ugyanazt az utat. ... Az út ugyanaz volt.") Az újraírás persze átírás és átértelmezés: a hajdani mítoszból kihagyatik a transzcendencia ígérete, a Mészöly-regényből, mint alapanyagból, kihagyatik a társadalmiság szférája - ami egykor nagy volt és széles látókörű, az mind beszűkült egy olyan parabola keretei közé, mely semmilyen értelemben nem tekinthető absztraktnak. Farkas remek szemmel nézte és látta történetét - kár azonban, hogy időnként olyan szövegbetétet alkalmaz, mely megtöri történetének egységét, s nagy kár az is, hogy a cím (nyolc perc alatt ér el a Nap fénye Földhöz - majd akkor is, ha a Nap már kihunyt...) olyan megalapozatlan metafizikai távlatokat rajzol fel a történet köré, mely megalapozatlansága révén nem nélkülözi a giccs mozzanatait sem...

{vissza}