László Emese
Ex libris (részlet)
(Élet és Irodalom, 51. Évfolyam, 34. szám)
... Farkas
Péter kisregénye nem annyira az elbeszélés izgalmas körmönfontságaival,
mint inkább érzékenységgel és empátiával megírt szövegvilágával ragadott meg.
A történet ebben az esetben is röviden felvázolható: egy beazonosíthatatlan
helyen lévő emeleti lakás két lakójának - az öregembernek és az öregasszonynak
- mindennapjairól szól az elbeszélés, mely rövid, de mikroszkopikus pontossággal
leírt jelenetek egymásutánjából építkezik. A Nyolc perc olyan hasonló tematikájú
előszövegek nyomdokain halad, mint az ovidiusi Metamorphoses vagy Déry Tibor
Philemon és Baucisa, Mészöly Miklós Filmje. A teljesen lecsupaszított emberi
lét végső, megrendítő pillanatainak lehetünk tanúi a két öreg egymással töltött
napjait szemlélve, amelyben már nem számítanak nevek, külső tárgyak, a másik
magatehetetlenségének már kínosnak sem érzett következményei vagy akár az idő
objektíven mérhető, sürgető késztetései. Csak öregember van, és öregasszony
a jelen és a múlt emlékeivel (vagy hiányával), a halálvárás türelmével és mindent
felülről szemlélő nyugalmával.
Az idő mértéke is más itt, mint a külvilágban. Az elbeszélés lineárisan, jelenetváltásokkal
bár meg-megszakítva, de kimért egyformasággal előre haladó idejét metszi és
olykor kibillenti a két szereplő teljesen eltérő belső időhorizontja: az öregasszony
pontszerű, az emlékezet roncsoltsága miatt állandóan pillanatba zárt, folyamat
nélküli idő érzékelése és az öregember széles spektrumban mozgó, néha az álmokat
is jelenvalóként érzékelő, jelenre koncentráltsága ellenére időtlen nézőpontja.
Az időperspektívák találkozása olykor nagyon látványosan borítja fel az elbeszélés
kiegyensúlyozott tér-időszemléletét. A kezdő jelenetek egyikében például az
öregember a reggelikészítés szokásos rutinját végzi, miközben női látogatója
értesíti egyik ismerőse haláláról. A narrátor szinte nagyító alá veszi az öregember
foglalatosságát - a vízmelegítést, almareszelést stb. -, és egyúttal szembeállítja
a kinti világból érkezett látogató elvárásaival. A nő azt hiszi, az ismerős
halála sokat fog jelenteni az öregembernek. De neki nem ez a fontos, hanem az,
hogy leveszi az almareszelőt a helyéről. A jelenetben szinte óriásira tágul
a tér (a konyha a tartozékaival együtt), és lelassul az idő, ahogy az elbeszélő
az öregember jól megkoreografált mozgására koncentrál. "Itt mi a papjaitok,
szentélyetek őrei legyünk, / s mert egyetértésben töltöttük az életet együtt,
/ egy legyen elhívó óránk, sose lássam a sírját / én feleségemnek, ne temessen
el ő soha engem" - kéri az isteneknek rendezett szerény lakomáért cserébe
Ovidius eposzában Philemon Jupitertől. Az öregember és az öregasszony visszavonult
élete olyan, mint az isteni ajándék Ovidiusnál. De Farkas kisregényének világa
nem csak ezáltal emlékeztet a Metamorphosesre; a város feletti magányban az
"átváltozás" jóformán a mindennapok része. Az öregasszony hátán megjelenő
kisebb-nagyobb foltok, lapos szemölcsök például az öregember számára mint keletkező
csillagjegyek jelennek meg: "Az öregember oldalról egy székre ültette,
úgy, hogy szabadon maradjon a meztelen háta, majd végighúzta tenyere élét a
bőrön. Aztán apró ujjnyomásokkal bejelölte a foltokat, mintha csak csillagképek
pontjait jelölné ki egy térképen. Az öregember pontosan ismerte az alakzatokat,
a legkisebb változást is azonnal észlelte..." Vagy említhetném azt a jelenetet,
amikor az öregasszony a tévé előtt egyszer csak "testével követve a képernyőn
zajló eseményeket" állatok mozgását kezdi utánozni. Az állandóan visszatérő
növény- és állatszimbolika egy, a kinti világétól teljesen eltérő létállapotra
irányítja a figyelmet, melynek nagyon fontos része a szenzualitás, az érzékelés
és érzékiség finom játéka.
Lezárásképpen hadd mondjam el, hogy Radics
Viktóriához hasonlóan nekem is meglepetést okozott a kötet hűvös kritikai
visszhangja, mert bevallom, számomra az idei év egyik legmeghatározóbb olvasmánya
volt ez a könyv...
Kálmán C. György
Ex libris (részlet)
(Élet és Irodalom, 51. Évfolyam, 21. szám)
Azért vettem kézbe Farkas Péter: Nyolc perc című kötetét, mert mindenféle jókat
hallottam róla. És meg kell hogy mondjam előre: nagyot csalódtam. Ennek a szövegnek
ugyanis azért kellene nagyon rövidnek lennie, hogy tömörségében is gondos, kidolgozott
legyen, hogy meglegyen a helye és súlya minden szónak. Ez a fajta rövidség a
sűrítés rövidsége. A koncentráltságé, a pontosságé, az élességé. Legalábbis
én ezt vártam a szövegtől, de azt feltételezem, a szerzői szándék is ilyesmi
lehetett.
Először néhány szót arról, ami miatt érdekes, fontos könyv (lehetett volna)
ez, amiben igen komoly erények csillannak föl. Ez annak a tudatnak (lelkiállapotnak,
gondolkodásnak, érzésvilágnak stb.) az ábrázolása, amiről soha nem lehet igazi
tudomásunk; amit megtapasztalhatunk talán, előbb vagy utóbb, de mi sem számolhatunk
be róla, s nem fogjuk tudni összevetni például Farkas beszámolójával. Az öregkorról,
a visszafordíthatatlan szellemi hanyatlásról, a halál előtti időszakról van
szó; ami a külvilág számára leépülés, agylágyulás. Mi zajlik voltaképpen ilyenkor
az elesett, gyenge öregemberekben? Persze, semmilyen író nem tudja a választ.
De azt reméljük, valaki egyszer (vagy sokak, többször) hihető, átélhető magyarázatot
adnak, hogy valamit megsejtsünk ebből. Mészöly Filmje nem ezt kutatta, de érintőlegesen
erről is szólt; a test romlásának és elhasználtságának érzéséről Kornis Budapesti
bogárbál című nagyszerű novellája szólt. Farkasnak nem kis érdemei vannak ennek
a birodalomnak a feltárásában. Érzékeltetni, csaknem átéreztetni tudja a tudat
beszűkülését, a testi érzetek megsokszorozott jelentőségét, az apróságok iránti
- mániákusnak tetsző - elmélyült, de meddő figyelmet.
Ha valaki ilyen tömör szöveget ír, nagyon szigorúan be kell tartania a maga
alkotta játékszabályokat. A főszereplő öregember tudata úgy működik - ezt mutatja
be nekünk a szerző -, hogy igen keveset és jól megválogatva enged be a külvilágból;
önmagán kívül csak az öregasszonnyal foglalkozik, s ha néha-néha egy-egy érdekesebb
inger éri (az ablakon keresztülmászó bogár), abba is belefeledkezik. Ha ezt
a tudatot szeretnénk bejárni és feltérképezni, ennek a működését akarjuk kiismerni,
akkor innen, belülről érdemes megfigyelni. (Vagy felvehetünk külső nézőpontot,
de akkor legyen annak is szabálya.) Nos, engem nagyon zavart, amikor például
az elbeszélő beiktatott két, az öregember tudatához képest különösen külső szöveget
(azért különösen, mert ezek létezéséről nem is tud vagy tudomást sem vesz, semmi
módon nem jutottak/jutnak el a tudatáig), egy ápolási árjegyzéket meg egy levelet,
amely feltehetően az öregembernek szól. No jó; ezek nem nézőpontok a szó szigorú
értelmében. De mit keres a szövegben (legalább) két utalás arra, hogy mire gondol
az öregasszony? Vagy miért vannak külső megfigyelő nézőpontjából megfogalmazott
hasonlatok (noha általában alig van hasonlat a szövegben)?
Történet a kisregényben nemigen van - ahogyan a főszereplő tudatában az idő
is elég sajátosan van jelen, ha egyáltalán. Farkas egy-egy gyakran (vagy rendszeresen)
előforduló cselekvésből indul ki, és úgy jut el az egyediig, az "épp most"
leírásáig. Egy-két helyen mégis úgy tesz, mintha az idő előrehaladása fontos
volna: előrejelez, előrevetít eseményeket, mintha hirtelen megmozdulna az állókép.
De vajon minek?
Volnának aztán további szabályok. Kerüljük (rövid szövegben különösen) a szóismétlést.
Vigyázzunk a szavak stílusértékére: visszafogott, pontosságra törő leírásba
ne keverjünk különös (táj)szavakat. Páros testrészeket egyes számban szokás
emlegetni. És így tovább. Csupa hülye és fölösleges megkötés - de csak akkor
érdemes felrúgni őket, ha ezzel szemben akarunk valamit. Nem akarok vaskalapos
szabálykövetőnek látszani, persze, hogy a szabályok arra valók (az irodalomban!),
hogy felrúgjuk őket - de minden ilyen tettnek jelentősége van, és értelme kellene,
hogy legyen. Vagyis: értelme lesz, az olvasó értelmet fog keresni. Nos, azt
hiszem, Farkas Péter sokszor hanyagságból, végiggondolatlanul, "gondatlanságból"
szegi meg saját prózájának kialakuló szabályait, s ezért ezeknek a kisiklásoknak
nincs értelmük - viszont tönkrevágják a szöveget. Ha ez túlságosan szigorúnak
hangzik, két válaszom is van: egyfelől egy rövid szöveg sokkal áttekinthetőbb,
sokkal jobban adja magát arra, hogy finom részleteket kidolgozzunk (bár, azért
Flaubert..., no mindegy). Másrészt bosszant az elszalasztott lehetőség, az igazán
ígéretes és izgalmas próza helyett ismét csak derék próbálkozást olvashatunk.
Károlyi Csaba
Ex libris (részlet)
(Élet és Irodalom, 51. Évfolyam, 43. szám)
Farkas Péternek ez a harmadik
könyve. Nekem az első kettő nagyon nem tetszett. A Háló és a Törlesztés című
regényeit kimódoltnak, gyanúsan körülményesnek, néha zavarosnak, néha túlzottan
művészieskedőnek éreztem. Ám sejtettem mögöttük egy érzékeny és figyelmes tekintetű,
írói ambíciókkal megáldott figurát, aki mindent jól megfigyel, de valahogy mindent
rosszul ír le. Mostani munkája a legrövidebb, a legletisztultabb, a legegyszerűbb.
Műfajilag inkább kisregény. Ami kimondásra váró energia, érzelem, vágy és empátia
benneszorult az előző két regényben - mert nem bírt a nem kellően átgondolt
mondatok és bekezdések mögül kitörni -, az most mind megmutatkozik. Pedig mi
történt? Most nincs semmi különös trükk. Ami nem sikerült a túlbonyolítással,
az most sikerült a redukció segítségével.
Érdekes, mennyire megosztja az olvasókat ez a kötet. Vagy nagyon tetszik valakinek,
vagy nagyon nem. Nekem tetszik, de nem az elragadtatásig. Megrendítő és ugyanakkor
szenvtelenül precíz és szűkszavú látlelet ez a könyv egy öregasszonyról és egy
öregemberről, egy megvénült házaspárról, akik hamarosan meg fognak halni. Végigcsinálják
a testi és szellemi leépülés minden kínlódását (ami nem pont úgy zajlik, ahogy
azt gondolnánk, még szex is van benne), és örülnek az élet utolsó apró örömeinek
(például a szilvalekvárnak, amit az öregember főz gyerekes örömmel, és adja
az öregasszonynak, aki gyerekes örömmel fogadja). Élnek egy meg nem nevezett
városban, egy lakótelepi házban, nekik sincs nevük.
A Nyolc perc cím arra utal, hogy ha a Nap elpusztulna, nyolc perc múlva vennénk
csak észre. Ez az utalás arra is felhívja a figyelmet, hogy az öregség világa
másképp működik, mint az erejük teljében lévő embertársaink világa. Minden lelassul,
de ezzel együtt minden jelentéktelen dolog is értelmét veszti. Más érdektelen
dolgok meg fontossá válnak. Hogy mi marad jelentős végül, arról sokszor mégis
kissé körmönfontak a leírások. Néha mégsem elég világos a fogalmazás. Lehet
azt mondani, hogy ennek az emberi állapotnak a leírása némi homályosságot, enigmatikusságot
is megkíván. De lehet azt is mondani: ha még élesebb lenne a kép, akkor még
erősebb lenne az ábrázolás. Én az utóbbi állásponton vagyok. Ugyanakkor a kisregény
igen komoly erénye, hogy Farkas Péter nemcsak a kiszolgáltatott léthelyzet negatívumait
vonultatja fel, hanem azt is érzékletesen, nyelvileg a testi-szellemi leépülés
megfogalmazásánál ügyesebb, pontosabb, jobban kiszámított, ám épp ezért az olvasót
sokszor erősebben provokáló mondatokban írja meg, milyen apró jó dolgok történnek
olyankor is az emberrel, amikor már egyáltalán nem várná. A Nyolc percnek -
az általános tapasztalattal ellentétben - a jó elmondására valahogy erősebb
nyelve van, mint a rossz megmutatására. De ez legyen a legnagyobb baj.
Margócsy István
Ex libris (részlet)
(Élet és Irodalom, 52. Évfolyam, 21. szám)
E könyv, ha tágabb kontextusát vesszük figyelembe, az antik Philemon és Baucis-történetnek (azaz a közösen vállalt és megélt együttes halálnak, halálra készülésnek), ha szűkebb magyar vonatkozásait nézzük, akkor egyértelműen (mint ahogy az eddigi kritika is rögzítette), Mészöly Miklós Film című kisregényének (azaz a beteg és szenvedő testi jelenségek orvosi látásának, nézésének és prezentálásának) át- és felülírásaként hat. Az öreg emberpár betegségének, szenvedésének, egymásra utaltságának és kiszolgáltatottságának részletező, minuciózusan naturalisztikus leírását kapjuk itt, a szenvtelenségnek, a precíz, "ismertető" jellegű bemutatásnak szép és kegyetlen egyértelműségével - csakhogy a mindennapi történés (azaz a betegség és betegápolás), mindennapiságának minden szörnyűségével együtt, úgy lesz itt bemutatva mint áldozat és áldozás, mint sztoikus életmodell, mint egzisztencialista halálteória. A kis történésekből, kis semmit érő gesztusokból összeáll egy (a) nagy történet (vagyis a meghalás) mitémája - miközben egyszerű (persze: szörnyű) semmiségeket olvasunk, a nagy mítosz kísértését érezzük ("Az öregember az ágyban fekve minden este bejárta ugyanazt az utat. ... Az út ugyanaz volt.") Az újraírás persze átírás és átértelmezés: a hajdani mítoszból kihagyatik a transzcendencia ígérete, a Mészöly-regényből, mint alapanyagból, kihagyatik a társadalmiság szférája - ami egykor nagy volt és széles látókörű, az mind beszűkült egy olyan parabola keretei közé, mely semmilyen értelemben nem tekinthető absztraktnak. Farkas remek szemmel nézte és látta történetét - kár azonban, hogy időnként olyan szövegbetétet alkalmaz, mely megtöri történetének egységét, s nagy kár az is, hogy a cím (nyolc perc alatt ér el a Nap fénye Földhöz - majd akkor is, ha a Nap már kihunyt...) olyan megalapozatlan metafizikai távlatokat rajzol fel a történet köré, mely megalapozatlansága révén nem nélkülözi a giccs mozzanatait sem...
{vissza}