részletek fp internettós naplójából, kb. 1998. március
litera

...Azt hiszem, hajnal van, nem tudom pontosan, elvesztettem az időérzékemet, túl régóta vagyok fenn. Pedig a pillanat fontos lenne. Az év vagy a nap érdektelen. Még az óra is. Ha most rám szakadna a ház, mondjuk egy földrengés, és a romokkal együtt elnyelne a föld, majd néhány évszázad múltán kiásnának egy archeológiai gyakorlaton, talán azt gondolnák, az ülve temetkezés egyik formájával találkoznak. Föltéve, ha szerencsésen beszorulnék az íróasztalommal egy üregbe. Elképzelhető, tetszik a gondolat. Forró nyár lenne, koponyám fölött dúsan kipárolgó egyetemista lányok guggolnának, és kis bumszlifejü ecsettel tisztogatnák csontjaimat. Aztán egy noteszbe akkurátusan leltárba vennének. Ide még visszatérek...

...Másfél hete halt meg Ernst Jünger. A századik születésnapján (1995-ben!) egy hosszú interjút adott a TV-nek. Azt mondta, hogy bizonytalan az utókort tekintve. De több, általa fölfedezett rovart neveztek el róla (valószínüleg neki volt a világ legnagyobb privát rovargyűjteménye. Fantasztikus volt találkozni vele a baseli rovarbörzén. Az LSD feltalálójával - most nem jut eszembe a neve - sétálgatott karonfogva, és nagyítóval böngészte a halálpontosan fölszúrt példányokat. Nyilván ez is esztétikai élmény volt a számára, mint a háború. Jünger nemcsak 102 évével reprezentálta a német XX. századot, hanem az egész lényével, és nemcsak a XX. századot, hanem magát a "magas" német intellektust. (Végy két kanál Goethét, tegyél hozzá egy csipetnyi Mengelét, keverd össze egy ujjnyi Kleisttel és Johannes H. Schultzcal, öntsd le Georgéval és a perfekt rovargyüjtővel - csak a primér hisztériát nem találom. Talán ezt kanalizálta a lövészárkokban.) Tehát - az utókort tekintve - azt mondta, hogy a róla elnevezett rovarokban jobban bízik, mint az írásaiban. Enyhe irigységet éreztem. Irtózom a rovaroktól. Pedig magam is mindig jobban bíztam a lepkevadászokban, mint az irodalmárokban....

...Hétköznapi idegbaj. Napi tizenkét óra moslékmérés. Befelé az agyba. Estére mintha belehánytak volna. Micsoda önelégülten dícsértem mindig is rekeszes agyamat. Csak a kapukat kell igazgatnom, és máris a mindenkori túloldalon csücsülök, hencegtem. Ma már kapuk sincsenek. Elsodorta a moslék. Öblögetni szeretnék. Régen tudtam mivel. Aztán egymásután fordultak ki a kezemből a könyvek. Szegény Doderer volt az utolsó. Még ma is sajnálkozom. Ha 25 évvel ezelőtt került volna a polcomra, irgalmasabb sors jutott volna neki. Mégis nekivágok. Már az előszobában tudom: az ablak felöli szekrény, felülröl a harmadik polc. Borzongok a hálától és az undortól. Hogyan lehet nap mint nap úgy nekiülni az írásnak, hogy valaki pontosan tudja: reggel 9-től 2-ig világirodalmat ír. Ő is rovargyüjtő természet volt. Szörnyeteg. Aztán a hónom alá csapom a két vastag kötetet. Valamelyest lehiggadok. Már a döntés elindította a tisztulási folyamatot. Aztán mégsem olvasok. Csak nézem a könyvet. A borítót, a lapokat, a betűket. Jól beosztom majd, gondolom. Elég lehet másfél hónapra is. Vagy hetvenezer sor. De mi lesz így az archeológiával?...

...Talán éjszaka van. Nem érdekel. Újra alváselvonás. Hat éve ilyestájt jelent meg az ablakban az apám, és az üvegen keresztül átnyújtott egy trombitát. Ma gagyizok az emlékeimmel. A studióban, amikor koccintanom kellett volna a pezsgőspohárral, arra kért PP., hogy vegyem át a poharat a másik kezembe, mert takarja az üveg a szemközti lengyel lány arcát. Képtelen voltam bal kézzel tartani a poharat, úgy reszketett a kezem. D. rám telefonált, és amikor elküldtem a francba, azt rikácsolta, hogy ő verte ki a kezemből a tablettákat. Szálltál volna el a poraiddal, sziszegte. Gonoszul vigyorogtam, és a pinájára gondoltam. Ez lett az eudémoszi etikából. Ropog a térdem, tőzsdei táblázatokat silabizálok, mint a lezüllött hasszidok, miközben D. egy zsíros disznóval baszik. És még mindig megrándul a szemöldöke, ha ránézek. És hallgatok. Nyilván fél. Tudja, meg kellett volna ölnöm. Amikor kizsebelték a Crimsonban - végig szemközt ültem vele, és nem vettem észre semmit -, még egészen jól álltak a dolgaink. Aztán újra kiváltotta az igazolványait, és végképp beleálltunk a remek napokba. Amikor letéptem a lenti lakás függönyeit, akkor kellett volna meglátogatnom. És szétlőnöm a fejét. Legalább egyszer ő is érezze: él...

...Taxival a Citadellába. Rám rendeltek, hogy csakis kockás kocsival menjek, és ügyeljek arra is, hogy ott legyen a felirat: Főtaxi. Mert van, aki csak úgy fölfesti. Mármint a kockákat. Ügyelek. A Zeneakadémiával szemben. Az utolsó kocsi az enyém. Roncszsiguli. A sofőr százkilós, mintha éppen a telekről indulna, valaga átfolyik a térfelemre. Bemondom a címet. Megörül. A rendszerváltás óta nem vitték föl a Citadellára. Én harminc éve nem voltam fönn, mondom. Megnyugszunk. Közöttünk egy rózsaszín frottírtörülköző. Biztos izzad. Föl kell emelnem a rongyot, hogy be tudjam kapcsolni a biztonsági ővet. Egy arany- vagy ezüstszínű koszorú a műszerfalon. Egymillió kilométer, balasetmentesen. Amikor kiszállok, megígérem, hogy ha újra a Citadellába megyek, föltétlenül őt hívom..

stb.
litera