Hajtűkanyar-egyenleg
Farkas Péterrel beszélget Szkárosi Endre

in: Balkon, 1997/7

Farkas Péter életrajzában jócskán találhatunk hajtűkanyarokat. 1975-77 között csepeli tanárképző, magyar-történelem szak; 1979: a csehszlovák chartások bebörtönzése elleni tiltakozások szervezése, a Túlpartról című szamizdat-kötet összeállítása, mindemellett részvétel a SZETA-tevékenységében; később önálló gazdálkodó Dömsödön (Dömsödön, Dömsödön, Dömsödön...), majd disszidens Párizsban, Aachenben és Kölnben. A nyolcvanas évek második felében egy kétlaki szépirodalmi füzetsorozat szerkesztője Petri Györggyel és Tóth Gábor Ákossal, azután a Humane Gesellschaft für Geistige Nekrophilie (Emberi Társulás a Szellemi Nekrofiliáért) megalapítója és az Art Service Association (ASA-European) egyik vezetője. Nemrég éppen a budapesti Írók Boltjában mutatták be a Jelenkor kiadónál Háló címmel megjelent prózakötetét, április elején pedig az Internettóban indult el Gólem című irodalmi projektje, amely valószínűleg az első ilyen jellegű nyilvános kísérlet a magyar nyelvű szépirodalomban.

Nagyszabású performance-rendezvénysorozat indult el nemrégiben az ASA, illetve a Te szervezésedben Németországban. Ismerve a megnevezés, illetve a műfaj sajátos nehézségeit, konkrét szervezési elképzeléseid, illetve vélményed szerint mi a performansz?

Nemrég egy performansszal foglalkozó antológia számára írtam egy szöveget. A leadott anyag tizenkét idézetből áll. Közülük az egyik Foucault-tól származik, és németül így hangzik: "Der Verzicht auf Wahrheit macht die Geste zum Garanten der Aussage", vagyis "az igazságról való lemondás a gesztust teszi a kifejezés garanciájává". A performansz számomra a gesztus(ok) művészete, annál is inkább, mert egészen más összefüggésben is már régen azt írtam, hogy: "Minden csak gesztus." A nyegle, ám a valósághoz közel álló válasz tehát az, hogy fogalmam sincs, mi a perfermansz. A tudálékos válasz tucatjával sorolná a meglévő definíciókat, meghatározás-töredékeket, megfogalmazás-kísérleteket. Zbigniew Warpechowski, valószínűleg a világ egyik legjobb performere, néhány éve egy drezdai fesztiválon így fogalmazott: a performansz legpontosabb definíciója maga a performansz. Kétégtelen: rettentően hiányos a műfaj teoretikus megalapozottsága, és ugyanígy sok félreértést okoz, hogy alig van értő kritikája, rendszeres és kompetens recepciója.

Ez nem mai keletű dolog, hiszen a futuristák ezért nyilvánították - többek között - haszontalanoknak a művészeti kritikusokat. Ez egyúttal azzal is járt, hogy a történeti avantgarde-tól máig erős gyakorlati-teoretikus vonulatot jelent a művészek és mozgalmak sokszor rendkívül kidolgozott öndefinícója. Értő recepció hiányában a legértőbb teoréta - a szürrealistáktól a konkrét költökön át a Fluxus-művészekig - a gyakorló művész lesz.

Lehet, hogy fordítanunk kell a kérdésen: mi NEM performansz? Ugyanis a fogalom ma már csak szóhüvely, mivel a gyakorlatban szinte tetszőlegesen alkalmazzák, a gazdasági-műszaki szaknyelvben éppúgy, mint a leghétköznapibb sajtónyelvben vagy a művészettörténetben. Nem véletlenül beszélünk mi következetesen Performance-Art-ról vagy Art-Performance-ról. Hiszen a performansz önálló műfaj, miként a festészet, a szobrászat vagy más; csak éppen évszázados történeti múlt nélkül. Rendezvényeink elsődleges célja, hogy példaértékűen szemléltessük, mi a Performamce-Art. Nem szerintünk, hanem a meghívott művészek szerint, akik évtizedes alkotómunkájukkal, hogy úgy mondjam, főállásban (tehát nem alkalmi kalandként) bizonyítják: tudnak valamit.

Többes számban nyilván az ASA képviseletében beszélsz. Kik állnak az egyesület mögött? Tagság? Szervezetek? Intézmény?

Gyakorlatilag mindig az a csapat, amelyik éppen "visz" egy projektet. Ez rendszerint művészekből és különböző rendű és rangú szervezetekből, intézményekből áll össze, alkalomszerűen. Az egyesület bázistagjai: Boris Nielsony, az egyik legeredetibb és legerőteljesebb német kortárs művész; aztán Ro.Ka.Wi., eredetileg festő, újabban inkább szobrász, objektművész; valamint jómagam.

Jut eszembe: Nieslonyval 1986-ban Bolognában találkoztam először a D'ART ROOM fesztiválon, amely éppen a nemzetközi avantgarde önintézményesült szervezeteinek adott teret, így volt ott Boris is, az ASA képviseletében. Te mióta dolgozol az ASA-European-nal?

Hivatalos megalapítása, a 90-es évek eleje óta. Az ASA azonban, mint fogalom, művészeti csoport, szellemi műhely és szolgáltatóhálózat, mint te is láthattad, már jóval korábban intézményesült, hatósági pecsétek nélkül.

Mit csináltatok az elmúlt években?

1992-ben mi szerveztük meg a kasseli Documenta kísérleti TV-programjának, a Piazza Virtuálé-nak kölni szereplését, Quantenpool címmel. 1993-ban részt vettünk a drezdai és a linzi nemzetközi performansz-fesztiválon. 1995-ben a hamburgi Kunstvereinben bemutattuk az egyesület archívumát, amely valószínűleg páratlan gyűjtemény a maga nemében, legalábbis Németországban. Schwarze Lade néven működő archívumunk az ASA performance-networkjének installációszerűen kiépített, háromdimenziós adatbankja. Ugyanebben az évben az Art Frankfurt performansz-programját bonyolítottuk le, majd egy rendkívül izgalmas fesztivál következett Düsseldorfban és Darmstadtban, európai és ázsiai művészek részvételével. Az elmúlt öt évben több tucat rendezvényen jelent meg az ASA név, rendezőként, résztvevőként, illetve szolgáltatóként.

Tudomásom szerint performance-konferenciák sorozatát indítottátok útnak, nem is olyan régen.

Valóban, az ASA kezdeményezte egy ilyen sorozat megvalósítását. 1995 novemberében és 1996 júniusában Köln volt a konferencia helyszíne, 1996 szeptemberében pedig szimultán folyt a rendezvény nálunk, Érsekújváron és Baselben. A sorozat most mások szervezésben folytatódik, ez év októberében Hamburgban, talán még az év végén vagy a jövő év elején Bangkokban. 1998-ban Linz lesz a helyszín, és reményeink szerint Budapest is bekapcsolódik. A konferencia alapvető cálja a lobbizás, a PR-munka összehangolása, a nemzetközi kapcsolatrendszer bővítése, illetve a történeti és műfajelméleti kutatások fellendítése. A kialakult szokásrend szerint délelőtt kerekasztal beszélgetések zajlanak, délután előadásokat tartanak, az est pedig a live-performance-oké A konferencia elméleti anyagát diszketten kiadjuk, az előadások szövege németül, az interneten, ingyen olvasható. Meghívottaink természetesen performerek, kritikusok, szakmai résztvevők, és a szervezésben érdekelt intézmények képviselői. Az egész konferencia nyitott a nagyközönség előtt.

Ez Németországban nem is olyan magától értetődő. Beszélj, kérlek, arról a rendezvénysorozatról, amelyet most indítottatok útnak!

Észak-Rajna Vesztfália hat városában, Kölnben, Bonnban, Dortmundban, Düsseldorfban, Solingenben és Essenben egy harmincöt rendezvényből álló performace-programot készítettünk elő, s örömmel jelenthetem, hogy a meghívottak között két magyar művész is található, Szirtes János és feLugossy László, akik most áprilisban mutatták be munkájukat. A novemberig tartó rendezvénysorozat koncepcióját az esseni Carl-Stipendiummal dolgoztuk ki, a szervezőmunkát az Észak-Rajna Vesztfáliai Kultursekretariat (Wuppertal) hangolja össze. Fő szponzoraink egyrészt maga a Kultursekretariat, továbbá a Tartományi Művészeti és Kultúrális Alapítvány, valamint a rendezvényben résztvevő városok kultúrális hivatalai.

Kik fognak szerepelni?

Első helyen a Black Market International-t említeném. Ez a ma már klasszikusnak számító performansz-csoport nyolc tagból áll: ezek közül kettő német (Nieslony és Jürgen Fritz), egy svájci (Norbert Klassen), egy ír (Nigel Rolfe), egy észak-ír (Alastair MacLennan), egy lengyel (Warpechowski), egy pedig finn (Roi Vaara). Több, mint tíz éve dolgoznak együtt, igen sajátos módszerekkel. Évente két-háromszor találkoznak, meghívástól függően. Általában a föllépés előestéjén érkeznek; másnap megnézik a helyszínt, diskurálnak, lődörögnek, civakodnak, söröznek. Estére aztán összeáll valami egészen különleges szimultánja az egyéni és csoportos munkának. Azután ott lesz Esther Ferrer, aki baszk származású és Párizsban él, a Performance-Art egyik legjelentősebb minimál és koceptművésze. A francia Charles Dreyfus a szó, a beszédhang eszközeivel közelít a műfajhoz, Larry Miller az ős-Fluxus egyik fontos élő alakja. Monika Günther és Ruedi Schill német-svájci művészpáros, Elvira Santamaria Mexikóból érkezik, Adré Stitt pedig Angliából. A háromtagú INFUG művészcsoprt Bambergben él.

Miként zajlik egy ilyen mérvű program pénzügyi hátterének megteremtése? Egyáltalán, kik hajlandók anyagilag közreműködni benne? Hogyan lehet érzékennyé tenni a szponzorokat egy olyan műfaj iránt, amely sem a tömegmédiumokat, sem pedig a tömeget nem vonzza?

Ha a performer nem vállalja sem az udvari bolond, sem a tömegszórakoztató szerepét, nehéz helyzetben van. Mi azonban az elmúlt években egy olyan kapcsolatrendeszert építettünk ki, amely szerencsés esetben működőképes. Most például viszonylag kényelmes anyagi körülmények között dolgozhatunk. Vagyis: a művészek tisztességes honoráriumot kapnak, nem kell romos szállásokon nyomorogniuk, a föllépéshez szükséges művészi elképzeléseik megvalósításához is anyagi segítséget kapnak stb. Ez, nyugodtan állíthatom, és nyilván te is jól tudod, kivételes helyzet minden performansz-programot szervező intézmény vagy magánszemély életében. Ezúttal rendkívü jó, megbízható partnert találtunk a wuppertali Kultursekretariatban. Ez az intézmény nagyon szilárd és olykor cseles elvek alapján támogat. A szervezőknek keresniük kell legalább három Észak-Rajna Vesztfáliai, a projektben résztvevő és arra fizető várost; ha ez megvan, akkor Wuppertal pontosan annyival támogatja a vállalkozást, amennyit a városok fizetnek. Ha tehát például Köln igent mond, és ad, mondjuk, tízezer márkát, akkor a Kultúrális Titkáság is hozzáteszi a másik tizest. Másik fő szponzorunk a Tartományi Művészeti és Kultúrális Alapítvány. Mindkét intézmény tekintélyes összegekkel támogatja a kortárs művészetet, és néha még olyan, egyébként folyamatosan diszkriminált műfajt is, mint amilyen az Art-Performance.